A minap egy – sajnos korántsem hihetetlen – cikk ragadta meg a figyelmemet. Bár a probléma az országban mindenhol ugyan az, mégis, mivel kerületi lakosok szerepelnek benne, még hihetőbb, kézzelfoghatóbb. Kiragadtam néhány mondatot az írásból:

„…Lapunknak azt mesélte, a 18. kerületi SOFI gyógypedagógia intézményben – ahova a fia is jár iskolába – egyre több szülő panaszkodik hasonló problémák miatt. Mint mondja, a családok többsége albérletben él, és miután kifizetik a bérleti díjat, és feladják a számlákat, esetleg hitelt törlesztenek, élelmiszerre már nem marad pénzük. Mint ahogy a gyerekek gyógypedagógia fejlesztésére sem futja a havi alig pár ezer forintból.

"A legfőbb gond az, hogy gyakran nem tudnak mit enni adni a gyereknek. Láttam nem egy olyan hűtőt, ami teljesen üres volt. Van olyan szülő, akinél már a gázt is kikapcsolták, mert nem tudta befizetni a csekket. A 26 ezer forint, amit az állam az autista gyerekek ápolására szán, semmire nem elég. És hiába fordulunk a gyermekvédelmisekhez vagy az önkormányzathoz, egymásra mutogatnak és széttárják a kezüket" – mondta elkeseredetten az asszony.

Sokan – mint meséli – szégyellik a helyzetüket, és nem mernek segítséget kérni, miközben "szó szerint éheznek". Panaszkodni sem akarnak, mert attól tartanak, hogy akkor elveszik tőlük a gyerekeiket. És vannak olyanok is, akik kénytelenek voltak bentlakásos intézetbe küldeni a gyermeküket, mert különben utcára kerültek volna.

"Egy autista gyerekkel nagyon nehéz Magyarországon. A kormány valamiért ezt nem tekinti munkának, pedig a róluk való gondoskodás sokszor erőn felüli kitartást és teljesítményt követel. Egy gyógypedagógia fejlesztés 4500 forint plusz áfába kerül. Támogatás azonban csak heti két alkalomra jár, és csupán ötéves korig. Utána a szülőknek maguknak kell boldogulniuk, miközben sokan az éhezés szélén állnak" – magyarázta Andrea…”

A gyermekvédelmi intézmények és az önkormányzat egymásra mutogatása, illetve tehetetlensége nyilván magyarázható törvényekkel vagy rendeletekkel, de nyilván lehetséges segíteni – meg kell találni a megoldást!

Ezekkel az emberekkel nap, mint nap találkozunk, ismerjük őket. Úgy gondolom, a segítség csak akarat kérdése.

(A fenti írást Máté Zsuzsa juttatta el szerkesztőségünkhöz. Tekintettel arra, hogy az abban foglaltakat fontos közügynek tekintjük, így közzétesszük. A Szerkesztőség)