Gyermekük osztályfőnökeként írom Önöknek levelemet.

Lányuk ma sírva jött az iskolába. Nem értettem mi van vele. Minden nap vidáman érkezik, látszik rajta, hogy otthon szeretet veszik körül, Önök szépen gondoskodnak róla. Jó találkozni vele. Ő egyike azoknak a gyerekeknek, akik nekem és kollégáimnak is erőt adnak. A vele való közös tevékenység igazolja, hogy van értelme, munkánknak.
Kérdeztem, miért sír. Tanár úr - mondta - nem mehetek egyetemre.
Nem értettem. Hogy-hogy? Ha valaki, akkor ő az egyetemre való. Jól fog az agya, logikusan gondolkozik, minden feladat megoldásában eredményes, megtalálja társaival a hangot, szorgalmas is, a diák-önkormányzati munkában is vezető szerepet játszik. Társai is becsülik, elismerik tudást, önzetlenségét, szorgalmát, vitás esetekben gyakran kérik ki a véleményét. Akkor játékosan bírónőnek szólítják.
Hogyhogy? - kérdeztem. Nem mehetek egyetemre, mert nem tudjuk kifizetni a tandíjat.
Hogyhogy?- faggatóztam tovább. Szipogva mondta, hogy azt hallotta, a jogi egyetemre félévente kétszázötvenezer forint a tandíj, és ezt ők nem tudják kifizetni. Leültünk, számoltunk, osztottunk, szoroztunk - folytatta - és az jött ki, hogy nem tudjuk megspórolni ezt a pénzt. Testvéreim közül öcsém jövőre kezdi a középiskolát, a kisebbik öcsém meg a felső tagozatot. A lakástörlesztés, a gáz, a villany, a fűtés, a kaja, ruha, a BKV bérlet, minden, minden, éppen elég Apuék fizetése a kiadásokra. Tandíjra már nem futja. Még a fociból is ki kell venni kisöcsémet, pedig az edző azt mondta, tehetséges. De a sportköri díjat sem tudjuk fizetni. Másik öcsém is szomorú, mert ő dobolni tanult egy zenetanárnál, de azt is le kell mondanunk. Anyu és Apu is sírt. Nem értik, ez hogy lehet. Még én vigasztaltam őket, hogy az érettségi után elmegyek dolgozni, legalább az öcséimnek legyen egy kicsit jobb. Apu viszont azt mondta, az érettségivel nem tudok elmenni sehová. Azt találtuk ki, hogy keresünk valami tanfolyamot, ami ad egy szakmát, hogy dolgozhassak. Nem tudom, mi legyen ez. Mert annyira készültem, hogy egyszer majd bíró lehessek. És a diákhitel - kérdeztem tovább - az nem jelenthet megoldást? Nem, azt Apuék nem akarják. Majdnem el kellett adni a lakásunkat, amire hosszú éveket vártunk mind, a hitel miatt. Mert Apu munkanélküli volt egy fél évig, és el voltunka maradva a részletekkel. És akkor Apu azt mondta, soha többet hitelt!
Miért írom meg ezt Önöknek? Akarom, hogy tudják, lányuk ugyan még csak egy fél év múlva fog érettségizni, de ahogy gondolkozik a világ dolgairól, az arra vall, ő már érett ember, felnőtt. És persze gyerek is, ahogy szipogva mesélte, hogy és miért kell feladnia terveit.

Tisztelt Szülők! Mi is nehéz helyzetben vagyunk. Az iskolát államosítják, nem tudjuk, mi lesz velünk. Azt viszont tudjuk, hogy az Önök lányáért, azokért a gyerekekért, akik az Ön lányukhoz hasonlóan most sírással küszködve mondanak le terveikről, mindent meg kell tennünk. Nem tudom, mi lesz a megoldás. De szeretném Önöket is bíztatni, ne adják fel! Mert, ha most feladják, lányukból soha nem lesz jogász, bíró. Nem, ne mondják, hogy könnyű nekem. Az én lányom is joghallgató, mi tavaly éltük át azt, amit most Önök. Ő is arra készült négy éven át a gimnáziumban, hogy jogásznak tanul, ő is sírt tavaly, amikor váratlanul bejelentették, csak száz hallgatót fizet az állam. Azért is ragadtam tollat, mert átélem lányuk és az Önök helyzetét. Ne adják fel. Lesz megoldás. Nem tudom, hogy mi, de a sors nem lehet olyan igazságtalan, hogy a legtehetségesebb gyerekek, mint az Önök lánya, ne juthassanak az egyetemre. Lesz megoldás, mert nem azért küszködtek Önök, és nagyon sokan mások is, hogy minden, ami körül veszi Önöket, néhány tündérvilágban élő politikus akarata miatt egyszer csak szétporladjon. Ha akarják, lesz megoldás. Ha Önökhöz hasonlóan sokan akarják, mindannyiunk számára lesz megoldás. És gondoljanak arra, most nem csak lányukért kell a megoldást akarni! Ott van a két kisebb gyerekük, akik éppúgy megérdemlik a boldog gyerekkort és a boldogulást, ha felnőnek, mint bárki más. Most tehát nem csak lányukról döntenek, hanem testvéreiről is, két kisebb gyermekükről. Kérem Önöket, ne adják fel. A gyerekeknek az osztályban gyakran idézem Madáchot. Küzdeni kell! Önöknek is azt tudom mondani, küzdjenek, mert csak a küzdelem hoz büszkeségre okot adó eredményt.
E küzdelemben én az Önök partnere leszek.

Tisztelettel:

Fábry Béla
pedagógus