…. barátságunk régmúltra nyúlik vissza, megannyi szenzációs mesélni való élménnyel, de mindent leírni képtelenség. Mindazonáltal egy esetet, egy a szemem láttára megtörtént cselekedetet szeretnék kiragadni és megosztani Önökkel.

    Nyári délután volt. Hivatalos voltam Pásztor Úrhoz (többen Dodi bácsiként, mint a barátjukként ismerik a kerületben), egy „focis-baráti” megbeszélésre. Érdekes és egyben nagyszerű tulajdonsága Dodi bácsinak (kérem nézzék el nekem, ezentúl a hátralevőkben élnék e megszólítással), hogy bármilyen korosztállyal szót ért, a közös hang szinte azonnal garantált és ezt bátran merem papírra vetni, hiszen köztünk is 30 év korkülönbség van az Ő javára.

    Tehát délután megérkeztem, de még mielőtt a kölcsönös üdvözlésig eljutottunk volna, ledöbbentem. Ledöbbentem: nyári délután a kapuban egy idős hölgy beszélgetett Dodi bácsival, majd arra lettem figyelmes, hogy pénzt nyújt az idős hölgynek, aki ennek hatására nem győzött hálálkodni. Közelebb léptem, de már csak a búcsú pillanatai jutottak nekem, az idős hölgy tovább sétált. Kíváncsiságomat nem hagyta nyugodni a látott dolog és tekintve a korábban kialakult baráti viszonyunkra, rákérdeztem kertelés nélkül, valójában minek voltam szemtanúja?

    Elmesélte az idős hölgy szomorú történetét és bátorságát, mely a becsengetésben és az utolsó szalmaszálba kapaszkodásként a szomorú történet elmesélése után, az anyagi segítségkérésben merült ki. Elmesélte nekem azt is, hogy ez a szerencsétlenül járt idős hölgy, mennyire emlékeztette őt megboldogult nagymamájára. Természetesen a segítségnyújtást gondolkodás nélkül megtette.

Prológusom lényege nem egy drámai előadás kezdete, hanem figyelem felkeltés elérése Dodi bácsi újabb nemes tette előtt.

   Van ugyanis a Pázsit utca 34. szám alatt egy árva gyerekek által lakott ház. Talán nem lehetne a környék leghangosabb házának nevezni, sokan a ház mivolta felől sem tudnak, mégis a gyerekek vágya találkozott a legmegfelelőbb emberrel.

„Amiért” e cikk megíródott… Pénz híján sajnos a ház nem tudta beteljesíteni a gyerekek hőn áhított vágyát egy ping pong asztalt. Dodi bácsi tudomást szerzett a ház anyagilag szűkölködő helyzetéről, majd, ahogy korábban említettem, habozás és gondolkodás helyett, ebben az esetben is tettre készségről tudok csak írni. Nevezhetném „Mikulásnak” is, hiszen ilyet csak a mesében lehet látni-hallani, de Karácsony már elmúlt és nem akarok imaginárius lenni. A valóság, a nemes cselekedet, az önzetlenség sok ember számára látható volt.

   Feltennék egy költői kérdést: van-e a Világon nagyobb öröm, mint adni, majd látni (némi csekélységgel, mely számunkra aztán végképp nem is oly nagy dolog) ártatlan, nélkülöző, árva gyermekek szemében a boldogság megjelenését? A helyszín, mikor az átadás megtörtént, tele lett szeretettel (a „Mikulás” elgondolkodtató megszemélyesítés nem is lett volna túlzott). Ahogy az ember Dodi bácsira nézett, miután négy kis csemete körbeállta örömittas, „örökké hálás vagyok neked” tekintettel, mintha a világ itt húzta volna meg a vonalat és közölte velünk, hogy igen, erről kéne, hogy szóljon az ÉLET…, pedig „csak” egy ping pong asztalt kaptak. Úgy gondolom a mai rohanó világunkban egy-egy ilyen, és ehhez hasonló cselekedet meghatározhatja az emberek fejlődését, egymáshoz és szeretteikhez való hozzáállását, mind az adott pillanatban, mind a jövőben.

     XVIII. kerületnek nagy szerencséje van, hogy van egy ilyen jóravaló, nagylelkű, vállalkozó szellemű „Pásztorja.”

Kovács Mihály, peszszentimrei lakos