Ha az okokat keressük és a realitások talaján állva próbálunk a jövőre vonatkozó következtetéseket levonni, akkor egy elég egyszerű képlet tárul elénk, amelynek alapján a válasz alighanem igen. Adott egy pusztán nevében demokratikus, voltaképp diktatórikus eszközökkel működő kormánypárt, amely a berkein belül megszokott centralizált hatalomgyakorlást erőlteti rá immár két és fél éve az országra. Valójában minden, de kivétel nélkül minden a miniszterelnök fejében, irodájában, vagy közvetlen környezetében dől el, vagy éppenséggel ugyanitt nem születik meg a szükséges döntés, amely nélkül lehetetlenség továbblépni a helyes irányba. A csak papíron felelős döntéshozók nem mernek és sok esetben nem is tudnak döntést hozni anélkül, hogy ne ismernék a nagyfőnök adott üggyel kapcsolatos álláspontját, illetve várható igényét és útmutatását. Ez leginkább azért aggasztó, mert Orbán Viktorból – akinek személyében kétséget kizáróan kitűnő képességekkel megáldott karrierpolitikus került az ország élére – is csak egy van, így az ügyek java része el sem jut a döntéshozatali szakaszba, vagy jelentős késés miatt hiúsulnak meg egyébként jónak tűnő kezdeményezések. Ráadásul nagyszámú feladat esetén a hiba és a mulasztás esélye is jócskán megnő.

Ha ehhez még hozzáadjuk a képzett és tapasztalt szakembergárda kormányváltás követő és esetenként még azóta is tartó módszeres eltakarítását az állami és önkormányzati intézményekből, akkor már meg is kapjuk az igencsak elkeserítő, ám mindenki által tapasztalható, unortodoxiának csúfolt végeredményt, ami röviden három összetevőből áll:  működésképtelen rendszer, kapkodás és késlekedés miatt bekövetkező kudarcok, valamint dilettantizmus. Nagyon veszélyes elegy, amellyel valószínűleg a döntéshozók is tisztában vannak, de a következmények elkerülése érdekében - a hosszú távú koncepciók nyilvánvaló teljes hiánya miatt – kapkodó, átgondolatlan, vélt vagy valós kommunikációs haszonnal kecsegtető látszatintézkedésekkel igyekeznek orvosolni az egyre gyarapodó problémákat. E taktika ugyan alkalmas lehet arra, hogy a FIDESZ egyre fogyatkozó népszerűsége ellenére is fenntartsa a forradalmi jobboldal előnyét, azonban ez egy véges folyamat, ráadásul az ilyen csélcsap viselkedés ellenünk hangolja legjelentősebb nemzetközi gazdasági partnereinket és elriasztja a befektetőket az országból, amely egy ilyen kicsi és nyílt nemzetgazdaság számára felbecsülhetetlen károkat okoz. Mai hír (de szinte minden nap kezdhetném így a mondatot), hogy egy milliárdos ukrán befektető elhalasztotta egy szabolcsi acélhengermű létrehozását, tegnap pedig egy kanadai beruházó döntött úgy, hogy Magyarország helyett egy varsói autógyárban fog Miniket és Infinitiket gyártani. Aggódva figyeljük majd a holnapi lapokat.

A sorozatos bezárások, kapacitáscsökkentések és kudarcok közepette különösen furcsa a miniszterelnök viselkedése, amely józan ésszel nem, csak a politikai skizofrénia gyanújával élve érthető meg valamelyest. A Brüsszelben és Magyarországon alkalmazott eltérő retorikát, valamint a multikkal szemben megfogalmazott militáns hangnemet már úgy ahogy megszoktuk és talán értjük is, hogy mi Orbán célja ezzel a stílussal.  Azonban teljes joggal tárjuk szét a kezünket azt látva, hogy míg a miniszterelnök a Coca Colánál és a Mercedes-nél büszkén avat, egyes érdeklődő gazdasági nagyágyúkkal szóba sem áll, simán és gőgösen hagyja csődbe menni a nemzeti légitársaságot, és állítólag fogadni sem hajlandó, annak Nokiának a vezetőit, akik egy kivonulás legkevésbé fájdalmas megoldásáról szeretnének tárgyalni vele és ennek érdekében hetekig kilincselnek nála.

A Bloomberg nemrég hazai vállalatvezetőket kérdezett a kedvezőtlen magyar beruházási kilátások okáról. A felmérésből kiderül, hogy a nemzetközi vállalatok hazai cégei hiányolják a kiszámíthatóságot és nehezményezik a váratlan új különadókat, amelyek rombolták a befektetők bizalmát. Egyes elemzők szerint  ráadásul várhatóan folytatódik a visszaesés, és a beruházási aktivitás tekintetében messze régiós versenytársaink mögé kerülünk. Külön érdekesség és egyben megdöbbentő hír, hogy a legtöbben nem merték névvel vállalni a nyilatkozatot, attól tartva, hogy sérülnének üzleti érdekeik, ha nyíltan kritizálnák a kormányt.

Azt, hogy a tébolyult gazdaságpolitika XVIII. kerületi hatásai miatt a polgármester és egyben országgyűlési képviselő Ughy Attila akarja, vagy meri-e legalább zárt ajtók mögött megfogalmazni kritikáját a miniszterelnökkel és a matolcsizmussal szemben, nem tudhatjuk. Valószínűleg nem, de ez tulajdonképpen lényegtelen.  A rendszer működésének lényege, hogy aki visszapofázik vagy ellenkezik azt félredobják, vagy a miniszterelnök pillanatnyi hangulatától függően akár el is lehetetlenítik. Nem könnyű Ughy helyzete. Kényelmetlen egy seggel megannyi lovat megülve az ország egyik legnagyobb álláshalmozó politikusának lenni és szavazatokkal támogatni illetve legitimálni egy olyan rendszert, amit nyilván az őrület korszakának fognak nevezni a történelemkönyvek. Nem kell őt kell bántani. Nem őt kell bántani. Ha szólna, menne. És hoznának a helyére egy másik bábot…

Sokkal megdöbbentőbb az, ami a napokban Hódmezővásárhelyen történt. Lázár János városában, ahol a polgármester szerint mindenki annyit ér amennyije van, választást tartottak, amit a szokásoknak megfelelően a FIDESZ jelöltje nyert meg. Érdekes, hogy nem akkora előnnyel mint Lázár korábban és tény, hogy a szoci jelölt is képes volt megduplázni a támogatottságát, azonban e trendszerű fejlemények eltörpülnek annak jelentősége mellett, hogy harminchárom százalékos részvétel mellett hatvanhét százaléknyi városlakó – „értéktől” függetlenül – úgy döntött, hogy távol marad a választástól, vagyis nem él a lehetőséggel és nem mond véleményt Lázárról és általában a FIDESZ eddigi munkájáról. Persze, tudjuk, hiszen az elemzők mindig azt szajkózzák, hogy az ellenzék nem egységes, az üzeneteik egyelőre fogyaszthatatlanok, meg, hogy kiábrándultak a szavazók és a többi és a többi… De azért az mégiscsak rémisztő, hogy a hódmezővásárhelyiek, meg úgy általában a bizonytalan magyar választók képesek a legnagyobb kánikulában téli álmot aludni miközben az ország  nyilvánvalóan a szakadék felé rohan. Vajon miről álmodhatnak egy fárasztó munkanap és a törlesztő-részlet fájdalmas befizetése után? Csak tippelni tudok: Talán képzeletben visszarepülnek száz évet az időben, elutaznak egy távoli kolónia feltérképezetlen szegletébe, ahol az őserdő mélyén karon ragadja őket egy vendégszerető helybéli bennszülött, egy táborba kíséri őket, ahol rámutat egy fából font trónuson üldögélő fűszoknyás, nagydarab férfire, majd így szól: „Látod ott azt az embert? Na, ő itt a főnök. Neked, meg kuss legyen!”

Anonymus