Történetem a város peremén játszódik. Egészen a külső szélen, amely már mentes minden olyan dologtól, amelyre azt mondhatnád, hogy olyan belvárosias. Tudod, ott az a végeláthatatlan és az örök messzeségbe szökő Üllői út, amely mint sok kocsis lomha vonat siklik végig a város fáradt és elhagyatott szívén. Olyan száraz és szikkadt nyugalommal halad, akár egy bottal járó öregember, ki évszázados bölcsességét vonszolja magával a hosszú és kimerítő úton. Oly sok mindent látott már ez a nyíl egyenes út, s még mindig töretlenül, büszkén szeli ketté a szürke, homályos külvárost.

Mint egy folyó, a mi nagy folyónk, mi erdőből ered, s bebarangol több országot, végül a nagy tengerben leheli ki fáradt lelkét, a jó öreg Üllői utunk is úgy sarjad a belváros fergeteges kavalkádjából, s úgy vonul büszkén a nihil felé, ahol a csönd, igazi csönd, ahol a hideg, igazi hideg. Mert nincs még egy ilyen hely Pesten, ahol a lehelet téli hajnalon megfagy ajkadat elhagyva, és millió cserépdarabra törve hullik szét lábad elé.

E lomha út, még magában nem pusztán külvárosi. De a távolból messziről felsejlik már az öreg ötvenes, a sárga csoda, ami ha nem lenne, tán örökre a külvárosban rekednénk, így hála neki, világot láthat az istenadta külvárosi ember is. Áramszedőit nyögve feltornázza, felgyúlnak pompás lámpái, berregő hangja felébreszt a hűvös éjszakából, és a váltók sikítva próbálnak ellenállni a hatalmas mostrumnak, ahogy a síneken lassan megindulnak kerekei.

Ahogy a nap telik, szinte nem változik semmi. Ugyanúgy fázik a csönd, mint hajnalban, vele reszket a félhomály is. Ez egy hideg, nyirkos januári délután. A nyikorgó villamos sikolya hasítja ketté a ködöt a jeges váltók fölött, és érzem, hogy csizmám talpa is odafagy. Még reszket az aszfalt is a lábnyomom alatt. Míg gyalogolok a szürkület sűrű csöndjében, a percek óráknak tűnnek. De addig is, képzeletem melegedni hív, s a kandallód tüzénél képzelem magunkat. Érzem simogató érintésed, lüktető szívverésed, mely nemsokára együtt dobban az enyémmel. Lassan ballagok. A kirakatokból is csak fáradt fény pislog rám álmosan, olyan, mintha ásításra nyúlna szája az unalomtól. Az akciós kabátok glédában sorakoznak az üvegfal mögött, tán ők is a megváltást várják. Ujjaik összeérnek, így melegítik egymást, és bíztatják szebb időkre… Mert ez a pár ruhadarab itt vevőt nem sokat lát, inkább csak megszokásból lógnak együtt, hisz nélkülük még ennyire sem lenne színe e színtelen külvárosnak a hideg télben.

Megérkeztem. Itt állok a Béke terén, ahol a villamosok fegyelmezett rendezettségben sorakoznak egymás mellett. A szigorú kocsik ridegen, csukott ajtókkal várják az indulás vezényszavát. Akár a szamarak a hegyre felfelé menet, ők is pontosan tudják már vakon az útjukat. Nem nehéz, mert az ötvenes útja kiszámítható. Egyik végpontjából a másikba röpke idő alatt odaér, és útjáról sem térítheti el senki, mert vonala épp oly egyenes, akár egy sétabot.

Megállok, hogy kiderítsem melyik is indul hamarább. A beszkártból penetráns bűz terjeng, ami megcsapja orromat. Mintha az nem lenne elég, hogy a hidegtől összefagytak orrcimpáim, és a jeges szél könnyeket csalt ki szememből, amelyek aztán páncélként dermedtek arcomra, most még ráadásként megkínoz e bűz is. A szag, ami rémisztő, fojtó és eltorzítja a járókelők arcát. Csak találgatni lehet az orrfacsaró bűz-gáz okát, és az emberek tudomást sem véve az igazi okról a villamos belsejébe menekülnek. Patkány, egér, vagy rothadó dög? Netán idejét múlt húscafat, melyet az enyészet rágott hullára, és netán most leheli ki lelkét olyan formán, hogy lelke bűzösen távozik? A helyszínről inkább mindenki csendesen igyekszik orra és szája elé tartva meleg sálját.

A beszkárt melletti váró egy nyitott hodály. Nem túl nagy, van, kinek lakása ekkora. Nincs ezen se ajtó, se ablak. Mégse néz oda be senki. Nem mernek, vagy nem akarnak, pedig a probléma ott van az orruk előtt. Mintha egy karantén lenne, ahol a fertőző betegeket tartják. Egy fertő, amit tanácsos elkerülni. A hideg szél egyszercsak megfordul, és egyre erősödik az elviselhetetlen odor. Az emberi vizelet ammóniagőze csap ki a helyiségből. Mielőtt felszállnék a villamosra, óvatosan odafordítom a fejem. Fáradt, csillogó szempár villan rám a homogén szürkeségből, mint reménytelen sötét alagútból felvillanó mozdony lámpája. A vizes betonon, papundeklin ücsörgő emberalak, tekintete segítségért kiált, de mégis lemondó. Emberek, hát nem látjátok? Egy ember az! Pont olyan, mint mi vagyunk. Vegyes érzésekkel szállok fel és ülök le az ablak mellé. Várom az indulást. Azt kívánom, bárcsak veled lennék már, hogy megszűnjenek ezek a rémisztő képek! Én is csak ugyanazt teszem, mint itt bárki más… Menekülök. Nyugtatom magam, hogy mennem kell, mert nem érek oda, s mert várnak rám. Pedig igazából a szívemig hatol és nyomaszt a látvány. Úgy borítja rám sötét leplét, mint egy hatalmas borulás az égszakadás előtt. Fekete, nehéz fellegek nehezednek a lelkemre.

Erőteljes berregés ráz fel a csendből és mégjobban ráébreszt a valóság igazi ízére. Villamosom elindul, és egyre közelebb érzem a találkozást veled. Ez visszazökkent nyugodt énembe. Ahogy utazom a város szíve felé, úgy tisztulnak a sötét fellegek is felettem. A külváros ugyan még mindig külváros, de azért szép nekem. Egy hatalmas kávézó narancs fényt áraszt magából. Kellemes melegség fut végig rajtam. Oda igyekszem. Az utcák élettel teltek. A hideg ellenére is, jobb időt érzek. A kávézó látványa megnyugtat, és egészen felperzsel.

A villamosról leszállva lépteim szaporábbak. Ez már itt az élet! Itt már van, ki vár! Ez a hely már nem az előző lidérces álom része, ez már egy másik állomás. A kávéház előtt arisztokratikus arcélű komoly férfi fogad, és mosolyt erőltetve arcára tárja ki előttem az ajtót, majd hellyel kínál, és készségesen elém tolja az itallapot. Érzem, megbecsülnek, figyelnek rám. Elgondolkodom, míg várlak… Hiszen ez a pompás hely is a külváros égető porából nőtte ki magát, s méltán állná meg helyét a belváros szép szívében is. Mégis itt áll. Itt, nekünk, külvárosi embereknek… Boldognak kéne lennünk emberek!

Nézem az arcokat, s úgy tűnik, itt velem együtt mindenki el akarja magával hitetni, hogy nekünk szép és jó, csak most éppen olyan hideg van, azért olyan zord minden. Csak mert most olyan az évszak, majd nyáron más lesz! Ámítjuk magunkat. De bizakodunk! És ez itt a mi külvárosunk, bárhogyan is van… Igen… Nem olyan rossz ez… Lehetne rosszabb is… Kávét rendelek tejhabbal…

Fülöp Beáta